Ami a Compiz mögött van
4. rész - a parancssor
2007. december 2.
A kezdő Ubuntu felhasználók gyakran tartanak a terminaltól - amire sokszor csak úgy utalnak, hogy az a DOS-os felület. Valójában azonban a Linuxos terminal egy rendkívül hatékony és sokrétű eszköz a hozzáértő kezekben - talán épp ez az oka annak, hogy a rutinosabb felhasználók sokszor akkor is szívesebben használják azt a beállítások elvégzésére, ha egyébként ugyanezt megtehetnék grafikus felületen is.
Terminalból kezelhetjük a fájljainkat, elvégezhetjük a rendszer konfigurálását, csomagokat telepíthetünk, frissíthetünk vagy távolíthatunk el, különféle kiszolgálókat (például web- vagy fájlszervert) üzemeltethetünk - sőt, akár weboldalakat böngészhetünk, levelezhetünk, zenét hallgathatunk vagy cseveghetünk. Egyszóval jóval több dologra képes a terminal, mint amit elsőre feltételeznénk.
Persze ahhoz, hogy ezeket ki is tudjuk használni, nem árt, ha értünk hozzá. Valójában, mire alaposan megismerjük a linuxos terminal működését, szinte észrevétlenül is profi felhasználókká válunk. Ugyanakkor a legtöbb felhasználónak nincs se ideje, se szüksége arra, hogy megtanulja a terminal használatát, ugyanis ma már a legtöbb beállítást elvégezhetjük grafikus felületű eszközök segítségével is.
A Linux terminal bemutatását ezen cikksorozat keretei nem teszik lehetővé, hiszen a témáról többszáz oldalas könyvek jelentek meg - ez is mutatja, milyen sokrétű és fejlett eszköz. Arra azonban alkalmas, hogy egy kis ízelítőt adjunk a dologból. A terminalt alapvetően kétféle módon használhatjuk: Futtathatjuk egy külön ablakban, a grafikus felületünkön, vagy használhatjuk karakteres felületen. Amennyiben grafikus felületen szeretnénk használni, akkor ezt az
Alkalmazások -> Eszközök -> Terminal elindításával tehetjük meg.
Amennyiben pedig inkább karakteres felületen használnánk, úgy váltsunk át valamelyik konzolra. Igen, valamelyikre, ugyanis Linux alatt - ellentétben például a DOS-szal - párhuzamosan több konzolon dolgozhatunk, amelyeken így egyidőben több különböző alkalmazás futhat - hasonlóan a grafikus felülethez.
A konzolok között a CTRL+ALT+F1 és CTRL+ALT+F6 közé eső billentyűzetkombinációkkal válthatunk - ha pedig szeretnénk visszatérni a grafikus felületre, azt a CTRL+ALT+F7 kombináció lenyomásával tehetjük meg. Amennyiben szöveges konzolt használunk, először be kell jelentkezni. Ehhez meg kell adnunk a felhasználónevünket és jelszavunkat. A jelszó begépelésekor nem látunk semmit (még csillagok sem jelennek meg), azonban ettől ne rettenjünk meg, ha jól gépeltük be, a rendszer elfogadja azt.
A terminalba belépve rögtön a saját mappánkban találjuk magunkat. Erről meg is győzödhetünk például egy
ls parancs kiadásával, ami kilistázza az adott könyvtárban található állományokat. Amennyiben szeretnénk valamelyik könyvtárba belépni, azt a
cd paranccsal tehetjük meg - például
cd Desktop. Figyeljünk oda, hogy a Linux megkülönbözteti egymástól a kis- és a nagybetűket a fájlok neveiben. Kis segítség, hogy a TAB gomb megnyomásával a rendszer kiegészíti a parancsot. Ha elsőre nem reagálna a TAB billentyű lenyomására, akkor több lehetőség is volt, így a rendszer nem tudta, melyikre is gondoltunk. A TAB ismételt megnyomására fel is sorolja, hogy milyen lehetőségek vannak. Ilyenkor gépeljünk tovább, majd nyomjuk meg újra a TAB-ot.
Ha egy szinttel szeretnénk feljebb lépni a könyvtárstruktúrában, használjuk a
cd .. parancsot. Ha a saját könyvtárunkba szeretnénk ugrani, azt a
cd ~ paranccsal tehetjük meg. Amennyiben pedig a gyökérbe szeretnénk lépni, használjuk a
cd / utasítást.
A fájlok másolására a
cp, áthelyezésére az
mv, míg törlésére az
rm parancs szolgál. Amennyiben szeretnénk megtudni, hogy egy parancsot hogyan kell használni, azt a
man segítségével tehetjük meg. Például ha a másolás (cp) használatát szeretnénk megismerni, adjuk ki a
man cp utasítást. Ha pedig csak arra vagyunk kiváncsiak, hogy egy-egy parancsot hogyan kell paraméterezni, adjuk meg a
--help paramétert: például
cp --help.
Ha adminisztrátori jogosultságokkal szeretnénk valamit csinálni, azt a
sudo segítségével tehetjük meg. Ha például az xorg.conf konfigurációs állományt szeretnénk szerkeszteni terminalból, a
nano szövegszerkesztővel, azt a
sudo nano /etc/X11/xorg.conf parancs kiadásával tehetjük meg.
Parancssorból nem csak az állományainkat, hanem a csomagokat is tudjuk kezelni. Méghozzá igazán könnyedén - az Ubuntu ugyanis örökölte a Debian csomagkezelőjét, az
apt-ot. Az apt egy rendkívül hatékony és gyors eszköz, ami nagymértékben hozzájárult a Debian sikerességéhez is. Ha mondjuk parancssorból szeretnénk telepíteni a
vim szövegszerkesztőt, azt egyszerűen egy
sudo apt-get install vim utasítással megtehetjük.
Ha pedig nem tudjuk pontosan a csomag nevét, amit fel szeretnénk telepíteni, akkor azt a
apt-cache search parancs segítségével tudjuk megkeresni. Ha például a vim-hez elérhető kiegészítő csomagokra vagyunk kíváncsiak, egyszerűen írjuk be, hogy
apt-cache search vim. Természetesen az apt ennél jóval többet tud - a
man apt-get és
man apt-cache utasítások kiadásával megtalálhatjuk a hozzájuk tartozó dokumentációt.
A terminalt pedig a magas színvonalú alkalmazások teszik még ütőképesebbé. A
vim például talán az egyik legjobb és legnagyobb tudású szövegszerkesztő programozásra - azt hiszem, az mindent elárul róla, hogy a
weboldaláról letölthető tömör dokumentáció 245 oldal, míg a hozzá tartozó könyv 572 oldalas. De használhatjuk terminalból például a
mutt levelezőklienst, vagy az
elinks nevű szöveges webböngészőt, ami még a css-t tartalmazó oldalakkal is elboldogul.
Mindez pedig csak egy kis szelete annak, amire a terminalt használhatjuk. Szóval akinek van egy kis ideje, és mélyebben is érdekli a Linux, annak érdemes némi energiát szánnia arra, hogy megismerkedjen ezzel a hatékony eszközzel. Persze csak óvatosan: Bár a terminal valóban meg tudja könnyíteni az életünket, azonban egy hibásan kiadott parancs bizony komoly fejfájást is okozhat. Ezért érdemes újra elolvasni és véggigondolni minden utasítást, mielőtt entert ütnénk.